Kezdőlap A ló tartása A ló látása Hogyan alszik álva egy ló? Eladó lovak








A LÓ KIVEZETÉSE KARÁMBA, LEGELőRE

    Tudomásul kell vennünk, ha az istállózó lótartásra gondolunk, amikor lovunk szinte egész nap a boxában áll és naponta három, maximum öt alkalommal kap takarmányt, hogy kedvenceinket természetüktől, szokásaiktól, életritmusuktól oly nagyon eltérő életkörülmények között tartjuk.Amennyiben viszont nem csupán sporteszköznek, játékszernek vagy hobbink tárgyának tekintjük őket, félretéve saját önzésünket, nemtörődömségünket lehetőségeinkhez mérten meg kell próbálnunk a számukra legideálisabb környezetet megteremteni, hogy valóban boldog, kiegyensúlyozott, fizikálisan és mentálisan egészséges társaink lehessenek hosszú ideig vagy akár életük végéig. Ne felejtsük, hogy ők lovak, nem emberek, más igényekkel, kondíciókkal. Szabadnak születtek. Valamikor Kínától a Kárpát-medencéig népesítették be a végtelen pusztákat. Növényevő, menekülő állatok hatalmas energiakészletekkel és mozgásigénnyel.

 Természetes körülmények között a lovak napjaik nagyobb részét, akár 14-17 órát is táplálkozással töltik. A szükséges tápanyagmennyiséget folyamatos legeléssel időben elhúzva veszik fel. Ennek megfelelően gyomruk egyszerre ritkán telik meg, s mérete is úgy alakult, hogy hirtelen nagy mennyiségű táplálék befogadására nem is alkalmas, a naponta szükséges takarmánymennyiséget egyszerre befogadni nem is képes. Emellett a folyamatos táplálkozás igénye is megmaradt, nem véletlen, hogy az istállóban tartott lovakat is szinte állandó szállaláson kaphatjuk, s ha mást nem találnak, az almot szedik fel maguk alól. A lovak alapvetően legelőfüvet ennének, minden ettől eltérő takarmányforrás már az emberi beavatkozás eredménye. A gabonamagvak ugyanis nem természetes táplálékai a lovaknak, használatukat munkába fogásuk indokolta, de csak nagy odafigyeléssel etethetőek, mert a természetestől való eltérést jelenti.

            A lovak igénylik a szabad mozgást. Ne kárhoztassuk őket arra, hogy egész nap az istálló falait bámulják, és csak annyi legyen számukra a mozgáslehetőség, amit a nyereg alatti munkában eltöltenek. Minden lónak szüksége van naponta szabad mozgásra a karámban, ahol kedvére meghempereghet, kiugrándozhatja magát és sütkérezhet egy kicsit, ha lehet a fajtársai között. A mozgás és a legelés olyan tevékenység, amely a lovaknál szorosan összefüggésben áll egymással. A mozgás további táplálkozást, újabb növények felkutatását kívánja meg. A vadlovak 16 órán át mérsékelt iramban 8-10 km-es szakaszon mozogtak naponta. Izmok, inak izületek optimálisan fejlődtek, terhelődtek. Ezért, ha lovunk hosszabb időt tölt nem füves karámban, akkor is tegyünk ki elé szénát, hogy ne unatkozzon.

Nincs szomorúbb látvány egy magányosan búsuló lónál. A ló ugyanis társas lény olyannyira, hogy igazán jól és nyugodtan csak a többi ló társaságában érzi magát, egyedül sosem. A vadon vagy ménesben élő lovaknál mindig egy őrszem biztosítja a többiek nyugalmát, aki állva, szunyókálva pihen, de egy pillanat alatt teljesen éberré válik, hogy bármely közeledő veszélyre figyelmeztesse biztonságban fekve, elnyúlva alvó társait. A ló számára a legtermészetesebb létforma a mai tartáskörülmények között is a ménes, ahol többen, különböző nemű és korú egyedek élnek együtt. Így a közösségbe beleszülető csikó (vagy az újonnan bekerülő tag) megtanulja a társas viselkedés szabályait, amelyek betartására általában a rangidős kanca vagy a ménes aktuális „vezetője” vigyáz. Kialakul egy hierarchia, ahol minden egyed egyszer megküzd a maga helyéért a rangsorban, azután viszont semmilyen téren nem lehet komoly „vita” közöttük. Persze ha nem összeszokott ménesről van szó, tudnunk kell, hogy mely lovaink vannak meg „jól” egymással és a problémásabb egyedeket nagy odafigyeléssel, egyenként, fokozatosan kell beszoktatnunk közéjük. Amennyiben nincs lehetőségünk legelőn, ménesben tartani lovainkat, úgy a karámokba is célszerű több lovat elhelyezni (ha a karám nagysága engedi), vagy egymás melletti karámokba tenni lovakat, hogy lássák egymást, esetleg összeszagolhassanak, „barátságok” alakuljanak ki, érezzék az összetartozást társaikkal, ne legyenek magányosak, hiszen mi emberek nem tudjuk pótolni fajtársaik társaságát. A karám méretének kialakításánál figyelembe kell vennünk, hogy egy átlagos vágtahossz 3,6 m, ahhoz, hogy egy ló 4-5 vágtaugrásnyit kényelmesen elnyúlva megtehessen beleszámítva az indulást és a megállást, karámunk minimális méretének kb. 40-50x20 méter nagyságúnak kell lennie, hogy ne kényszerítsük lovunkat olyan mozdulatok megtételére, amelyek többet ártanak a lábainak, mint amennyit egyébként használnának a ló nyugodtsága és lovagolhatósága szempontjából.

Sokszor azt látjuk, hogy hiába a féltető, ahová nyugodtan behúzódhatna, lovunk félárbócra eresztett szemhéjakkal, lefittyedt alsó ajakkal álldogál a karám közepén, egyik hátsó lábát pihenteti, vagyis a legnagyobb nyugalommal szunyókál az esőben. Tudomásul kell vennünk, lovaink nem cukorból vannak és ezt ők maguk is tudják. Még akár komoly mínuszokban, szakadó hóviharban is tapasztalhatjuk, hogy szívesebben vannak a szabadban, sőt farukat a szélnek feszítve lehunyt szemmel pihennek a zimankóban.

            Egyre több élvonalbeli lovas és tréner állítja, hogy kimagasló sportteljesítményeket csak úgy lehet elérni, ha lovunk minél több időt tölt a szabadban legelőn vagy karámban. Nyugat-Európában és Angliában is teljes fordulatot vett az a hozzáállás, hogy „túl értékes a ló ahhoz, hogy kitegyük karámba”. Egyes tulajdonosok pedig a munkát leszámítva folyamatosan karámban vagy legelőn tartják lovaikat. Viselkedéskutatók szerint az istállózott lovak minden irányú tér- és időérzékelő képessége erőteljesen romlik. Magyarországon is egyre elterjedtebb a csikók legelőn illetve ménesben tartása, nevelése, ez azonban felnőtt, főleg a sportban használt lovak esetében hazánkban a legtöbb helyen még várat magára. Pedig a legelőn tartott ló általános fizikai kondíciója felette áll istállózott társaiénak, a munkában nyugodt, lovaglása fogatolása nem arról szól, hogy levezessük felesleges energiáit, hanem a tényleges feladatokra koncentrálhatunk, a ló munka előtt lényegesen bemelegedettebb állapotban van, kisebb a lemerevedés, sérülés károsodás veszélye, jobban figyel gazdájára, úgy tudunk követelni tőle, hogy úgy érezheti, mi is mindent megtettünk az ő komfortérzete érdekében, így a szabadságot odaadással hálálja meg.

            Kutatók kimutatták, hogy a legelőn tartott szoptatós kancáknál és csikóiknál jóval kisebb a fehérje-, energia-, és kálciumhiány illetve az OCD (osteochondrosis dissecans – a porc és csontszövet steril elhalásos megbetegedése) előfordulásának gyakorisága. Továbbá, hogy a legelőn tartott lovak esetében nagyobb a patafal stabilitása, mert nem kell elviselnie télen minden esetben az istállóból kijőve 15-30 °C-os hidegsokkot. A terep változatossága, a paták folyamatos terhelése és tehermentesítése miatt jobb a pataszaru vérellátása, a rendszeres szaruképződés, és - mivel a nyír vérellátó pumpaként is működik -  az állat vérkeringése. Az élelem változatos összetétele miatt kevesebb az anyagcserezavar, az ekcéma, a patairhagyulladás, erősebb, ellenállóbb paták alakulnak ki. Az sem mindegy, hogy honnan veszi fel az állat a táplálékot (a földről vagy vályúból, esetleg felfüggesztett szénahálóból), ez hatással van pataszerkezetére, láb-felfüggesztő szerkezetére, hátizomzatára. A legelőn az állatok patájának nagyobb lehetősége van a vízfelvételre. Az istálló melegében burjánzanak a baktériumok.

            Külső tartás esetén határozottabban kell odafigyelni a féregtelenítésre, az itatóhely jó megválasztására, komolyabb legelőgazdálkodást kell végezni, fel kell mérni mekkora legelőterületre van szüksége egy adott számú ménesnek, milyen növénykultúrák élnek az adott legelőn, azokat milyen növényekkel kell kiegészíteni felülvetéssel, takarmány-kiegészítéssel, ásványi anyagok, vitaminok bevitelével. Lovaink igazi ínyencek és nem válogatás nélkül fogyasztják a rendelkezésre álló növényzetet, bizonyos fajtákat, a fiatal, rövid szárú egyedeket előnyben részesítik. Így legelőinket váltakozva más fajta állatokkal is kell legeltetni, úgy a lovak is szívesebben legelnek rajta. Ki kell alakítani a legalkalmasabb, legbiztonságosabb kerítést, villanypásztort. Érdemes kialakítanunk naptól, széltől és csapadéktól védő delelőhelyet. Ez lehet háromoldalú fedett szín, de akár egy árnyékos facsoport, liget is. Fel kell kínálnunk nekik az elvonulás lehetőségét, mellyel tetszésük szerint szabadon élhetnek.

            Balesetek és sérülések mindig előfordulhatnak kint a legelőn, sok tulajdonos és versenyző viszont azt tartja, hogy ezt a kockázatot vállalja annak érdekében, hogy lovai annyira lovak lehessenek, amennyire csak lehet.

            Manapság a legkevésbé mesterséges – vagy legkevésbé természetellenes – tartási, táplálkozási körülményeket az ember azoknak a félvadon tartott méneseknek biztosítja, amelyeknek lehetősége nyílik rá, hogy nagy karámokban, részben szabad tartásban állandóan mozoghassanak az erdei legelőkön.

             Áttérve dolgozatom fő témájára, tudniillik, hogy hogyan is vezessem ki kedvencemet a legbiztonságosabban mindenféle potenciális balesetforrás elkerülésével a karámba, legelőre, ha egyszer megadatott a lehetőségem rá, mindenekelőtt fontos, hogy a kivezetés útvonalán ne legyenek éles, kiálló tárgyak, eszközök, kövek, karámrészek, illetve, hogy megfelelő biztonságos széles sáv álljon rendelkezésre a kivezetéshez. A kivezetés nyugodt körülmények között, nyugodt emberekkel történjen. Az állat megérzi a körülötte levő feszültséget és átragad rá. A kivezető személynek fel kell tudnia mérni vagy ismernie kell a kivezetendő ló habitusát és annak megfelelő segédeszközöket kell, hogy használjon. A ló kivezetésénél használatos eszközök a kötőfék és a különféle vezetőszárak, melyekről alább fogok szólni.

             Alapvető követelmény kivezetésnél a balesetek elkerülése! A szabályosság és a fegyelem végett elvárás, hogy a ló a jobb oldalunkon, lapockájával a vállunk mellet lépjen, semmiképp se a hátunk mögött, hogy ránk tudjon lépni, vagy előttünk, hogy el tudjon rántani. Ha ezt nem sikerül megvalósítanunk, célszerű segítőt felkérni a megtanításáig. Mindig számítsunk arra, hogy lovunk esetlegesen megugorhat, soha nem érhet váratlanul, ha egy ló mégis élénkebb mozgást vesz fel kivezetés közben. Kerüljük az oktalan értelmetlen durvaságot. Folyamatos csendes beszéddel szoktassuk a lovat a nyugodtsághoz.

              A legelő vagy karám bejáratához megérkezve ügyeljünk arra, hogy kinyitva a villanypásztort vagy a kaput ne rögtön a bejárat előtt engedjük el a lovat, hogy így bevágtázzon a karámba, hanem pár métert vezessük be kézen és csak utána eresszük szabadra. Ezzel megelőzhetjük azt, hogy a következő alkalommal a kapu kinyitása után minket is magával rántson illetve esetleg elszabadulva a felszerelésben kárt tegyen. Akkor is legyünk nagyon figyelmesek, amikor a felszerelést (kötőféket, vezetőszárakat) levesszük a lóról. Ilyenkor célszerű az állatot a visszacsukott kapu irányába vagy a karám valamelyik fala felé fordítani, nehogy megörülve a térnek előbb rántsa ki magát kezeink közül, minthogy leoldottuk volna róla a kivezetéshez szükséges eszközöket. Fontos, hogy mozdulataink nagyon nyugodtak, kimértek legyenek és mielőtt elengednénk a szabadba a lovat legyen időnk megpacskolgatni türelme jutalmául. Általában célszerű a kaput még a ló elengedése előtt becsukni magunk mögött, különösen, ha lovunk nem ismeri még eléggé a karámot, ahová kivezettük, nehogy valamitől megriadva a karámból kifelé meneküljön, miután szabadjára eresztettük.

              Ha csikót szoktatunk a vezetőszárhoz, célravezető pánikkarabíneres szárral az anyjához kötni, ugyanis a csikó szívesen megy az anyja mellett, biztonságot nyújt neki, mégis szokja, hogy a szár korlátozza a mozgásában, fegyelemre szoktatja. Miután a kancával együtt már szépen tudjuk vezetni a csikót, próbálkozzunk külön száron az anyja mellett, majd mögötte, elválasztás után teljesen külön vezetni.

              Amennyiben nyugtalanabb, temperamentumosabb, esetleg fiatal lóról vagy ménről van szó, használhatunk bal kezünkben pálcát illetve egyszerű vezetőszár helyett láncos vezetőszárat illetve ágaskodót. Az előbbi attól függően, hogy a kötőfékfejhez viszonyítva hová és hogyan csatoljuk, az orrporcra illetve az orrcsontra fejt ki hatást, egyszerű nyomást, illetve a levegőt veszi el a lótól, viszont a száját egyáltalán nem bántja. Az utóbbi a felső szájpadláson keresztül hat, durvítja a finom segítségadásokat, a ló a száján keresztül kap esetleges durvaságot, így később megnehezítheti a segítségek finomságát a munka során.

               A kivezetéssel kapcsolatban fel szokott vetődni az a kérdés, hogy ha előtte sokáig állt istállóban a ló, jót tesz-e a lábainak, ha miután elengedtük, azonnal „rotyózásba”, száguldozásba, ugrálásba kezd. Ezt elkerülendő sétálhatunk vele pár kört előtte, illetve betehetjük jártatógépbe, de mindez csak akkor probléma, ha annyit állt a ló, hogy el tudott merevedni, zsibbadni, gémberedni és ráadásul akkora mozgáshiányban szenved.     
             A dolgozat első felében taglaltak fényében azonban a karámba, legelőre kivezetés kérdése sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint elsőre gondoltuk volna. Ha lovunk élete nagy részét a szabadban tölti, a kivezetés nem „szabadulást” jelent valahonnan, nem a réges-régen várva várt mozgás lehetőségét, hanem az a mindennapi időbeosztásának, életritmusának része lesz, nem kell kiengedendő „istállógőzről” beszélni, hiszen csak a feltétlenül szükséges időt tölti az istállóban, míg felkészítjük a munkára, vagy munka után pihen, vagy éppen a napi abrakadagját fogyasztja. Így átlagos esetben lovunkat egyetlen kötőfék segítségével vezetőszáron kényelmesen sétálva vezethetjük a kívánt helyre.







www.lovasok.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!